Aya 40. fejezet

Édesapám emelkedett fel elsőnek, és szorosan magához ölelt, közben a fülembe súgta.

– Nincs mitől tartanod! 

A tőlünk néhány méterrel arrébb gubbasztó nőre pillantottam. Elegáns ruhájára sár és száraz növényrészek tapadtak, jutott belőlük a hajába is. Gyűlölködő pillantást vetett rám, szája mozgott, talán épp megátkozott. Éreztem a belőle sugárzó ártó szándékot. Azt is, ahogyan egyetlen gondolatomra önmagába fordult a rosszakarata. Az épp trónfosztott aya arca elvörösödött, artikulálatlan ordítás szakadt ki belőle. 

Lassan a többiek is felemelkedtek, kíváncsian vizsgáltam arcukat, a népemet, akik ismeretlenül is hittek bennem, eljöttek, hogy kiálljanak mellettem. Ángel állt a jobbomon, Shpresa és Aaron is közelebb mozdult. Biztonság áradt szét bennem. Acélsodrony erősségűnek éreztem közöttünk a köteléket, de másokat is éreztem, akik ide tartoztak volna, a középpontomból kiinduló láthatatlan kötelékek megfeszültek. Édesapám mosolyogva meghajolt, és Ángel mellé állt.

– Megtisztelsz a hívásoddal – mondta, anélkül, hogy én tudtam volna, miről beszélt. 

Még erősebbnek éreztem magam, mintha egy újabb részem került volna a helyére. Akaratlan sóhaj szakadt ki belőlem. De még hiányoztak. 

Ekkor láttam őket felém mozdulni. Daina! Meghatottan lépegetett felém, ahogy többen is utat nyitottak neki. A mellé lépő lány pontosan úgy nézett ki, mint ő, csak míg Dainán szakadt farmer és szegecses fehér trikó volt és hullámos szőke tincsei kuszán álltak, addig az ikertestvére, Lilly, krémszínű nadrágban és szabott kisvirágos rövid ujjú blúzban volt, haja egyenesre vasalva, frufruja is hibátlan. Érdeklődve figyeltem őket, és rájuk mosolyogtam. Megéreztem a hátam mögül az energia felpezsdülését. Shpresára néztem, és rákacsintottam, mire a férfi enyhén elpirult. 

A két lány közben elébem ért. Daina lépett hozzám, meglepett könnyes elérzékenyülésével, miközben ő is átölelt.

– Hogy lehettél ennyire bolond? Így lelépni! – motyogta a fülembe, nem túl tiszteletteljesen. Mosolyogtam. Minden uralkodónak szüksége van olyan személyekre maga körül, akik leplezetlenül elküldik a francba, ha kell. 

– Állj csak a lovagod mellé, nagyszájú! – Elég hangosan mondtam, hogy Shpresa is hallja és hogy bizonyítsa, ő sem szállt el a ténytől, hogy egy ősrégi faj uralkodójának választott, felmorrant tiltakozásként. Ennek ellenére kézen fogta Dainát, mikor beállt mellé a körbe. 

Lilly majdnem letérdelt előttem, még időben elkaptam a könyökét, hogy megakadályozzam benne. Idegesen pislogott rám. 

– Szia, örülök, hogy végre megismerhetlek! Aaron mesélte, hogy a Gyűrűk ura a kedvenc könyved, azt hiszem, tudunk majd miről beszélgetni! – vigyorogtam, hátha a lány felenged egy kicsit. 

– Ez nagyban ellentmond a tiyami protokollnak –mosolygott, még mindig feszülten.

– Úgy hiszem, azok a protokollok végtelenül porosak és rozsdásak. Itt az ideje a frissítésnek. Segítenél majd nekem ebben? – Opal az újító. – Ez az egész, úgy vélem, máris felettébb eltér a megszokottól. 

Lilly bólintott és édesapám mellé állt. Ismét sóhajtottam, lehunytam a szemem. Mintha mindig is ide tartoztam volna, közéjük. További huzalok nyúltak ki belőlem, de akiket hívtak, még idegenek, és távol voltak számomra. 

– Teljes az aya udvara? – lépett hozzánk egy ezüsthajú, szürke öltönyös férfi. Időtlen tekintetében láttam az évszázadokat pörögni. Gyengéden mosolygott. 

– Raphael, megtisztelsz bennünket, köszönöm a támogatásodat – lépett elém apám.

– Cael, a gyermekednek nincs szüksége védelemre. – A tiyami férfi apámról ismét rám nézett. – Hosszú idő óta először érzem úgy, hogy jó felé haladunk. Születésem óta mindig egy aya ujja alatt léteztem, ahogyan mi mindannyian. A szabadság… sosem képzeltem, hogy vágyok rá, de most, hogy érzem… – a férfi meghajolt. – A szolgálataim és bármim, amim van, a tiéd, Aya. 

– Köszönöm – leheltem meghatottan. A férfiből áradó erő letaglózott. – Nem tévedek, ha időtlennek mondalak, Raphael, talán akkor nincs is tőled tökéletesebb személy, akitől megkérdezhetném, hogyan lehetséges, amit tettem? Mi ez a hely? 

– Talán csodálkozni fogsz, de mi téged látunk időtlennek és végtelennek, Aya. – Ez valóban furcsán hangzott, mert egyiknek sem éreztem magam. – Többet láthatunk belőled, mert az érzékszerveid még mindig nincsenek száz százalékig nyitva. Ez a hely pedig… – megvonta a vállát, ami nem ígért sok jót. – Csak találgatni tudok. Egy elfeledett része a tiyamik civilizációjának, esetleg egy előző aya sírhelye, mondjuk annak, aki egykoron te voltál. Tizenkétezer évtől régebbről lehet. Addig nyúlnak vissza a jegyzeteink, amit meg is értünk és, hát, azokat mind elolvastam, és ismerem tartalmukat. Nem szólított meg? 

– Úgy érted, a kő? 

– Tehát tudod, mi van odalent? – kérdezte édesapám kíváncsian.

Bólintottam. 

– Azt hittem, ez mindenkinek nyilvánvaló. Egy hatalmas obeliszk, egyetlen tömbből faragva, a tetején mélyedések, vagyis inkább rések, azokba szivárog még mindig az arany. A felületén hét atom mélyen ábrákat véstek. – Olyan pontossággal írtam le, mintha előttem lett volna. 

Ekkor történt, amikor a valóság körülöttem megváltozott. Valóban az obeliszk mellett álltam, körülöttem, az arrébb lévő templomokhoz hasonló építmények, gyümölcsöket hozó fák, és a személyek, akiket előzőleg mindig csak szellemként láttam a szemem sarkából a dzsungelben sétálva. Mindenki megállt, bármit is csinált addig, és mosolyogva rám nézett. Lüktető érzés vonzotta a figyelmemet az ég felé, az obeliszk fényes oldalán végigfuttattam tekintetem, egészen a csúcsáig, amiből most egy fényoszlop mutatott fel, fel a magasba. Látni véltem, hogy a felhőkön túlig ért, ahol ernyőként szétterült. Meg kellett érintem a fekete kő felületét. Lehunytam a szemem, kellemesen meleg volt tapintása a tenyerem alatt. Szólt hozzám. Ismertem végre a történetét, és létezésének okát. 

Kinyitottam a szemem, és ismét népem között álltam.

– Csak kérdeznem kellett – mosolyogtam. 

– A védelmi rendszer része? – kérdezte apám, arra a tiyami hálózatra utalva, amiről már hallottam, ami hivatott az idegen behatásoktól megvédeni a Földet. Megráztam a fejem. 

– Ez a kő ősibb annál. Az életet hivatott védeni. Az élet első magjával került ide, évmilliókkal ezelőtt. Neki köszönhetjük, hogy a tiyami nép még mindig itt van. Létezésünket indokolja a feladatunk. Azért hívott, mert az utóbbi időben átbillentek a dolgok. Az élet, mint egész, került veszélybe ezen a bolygón. Arra kért… Arra kér valamennyiünket, hogy aktívabb részt vállaljunk a bolygó irányításában, különben odavész az egész. Nem parancsol, nem követel. De felvázolta előttem a lehetséges jövő képeket, és csakis az vezetett jóra, amikor a tiyamik nyilvánosságra hozták létezésüket az emberi faj előtt, és lassan adagolva elébük tárták az általuk ismert Világmindenséget. Itt az ideje, hogy az emberiség felnőtté váljon, és felellőséget vállaljon tetteiért. Hozzánk szólt, mert mi képesek vagyunk meghallani.

Nyomasztó volt a tudás, amit kaptam, de egyben eltelített bizakodással. A tiyamik megdöntenék az eddigi erőviszonyokat végre, és együtt előreléphetünk. 

– Hozzuk nyilvánosságra a létezésünk? – szólalt meg aggódva egy férfi Raphael mögött, és a többiek is zúgolódtak.

– Még nem – mondtam, megértve az aggodalmukat. – Most mindenki hazamegy, kipiheni magát. Rendbe kell szednem saját magam, a gondolataimat. Meg kell várnom, hogy megtaláljanak a hiányzó részeim… úgy értem, a csapatom még nem teljes. Egyébként sem vagyok senkinek sem az uralkodója. Mindenki kapcsolódik az Egységhez, ahogy lennie kell! Egyik láncszem sem ér többet a másiknál. Kapcsolatban leszünk, mindannyian és azt tesszük, ami a helyes.

– Addig is: menjünk végre haza – mondta ki az édesapám a végszót.