Aya 39. fejezet

Jégszőke haja derekáig ért, fantom szél borzolta sűrű fürtjeit. Púderszínű selyem ruhája az erdő talaját súrolta, amint láthatóan lebegett, nem lépdelt felénk. Nyakából több rétegben arany nyaklánc csavarodott, egészen a derekáig. Szépsége bárkit elnémított volna. Finom vonású arcát kegyetlenség feszítette csúnyává. Íme, a tiyamik uralkodója: Aya. 

Három nap telt el a tűzeset óta, azóta vártam, hogy megérkezzen a végzetem. Nem is számítottam ilyen megtiszteltetésre. Aya személyesen jött értem. 

Három órával az érkezése előtt már éreztem a jelenlétét, ahogy Ángel is egyfajta szorításról beszélt a szíve körül. Nem tudtam megnevezni a közelgő veszély nevét, csak az kristályosodott ki, hogy miért maradtunk. Az eltemetett obeliszk pulzáló energiával szólított magához, és amíg minden turista a hotelek felé tartott a lemenő nap vörös fényében, mi az ellenkező irányba igyekeztünk. 

Egyedül jött. A népe sosem tudhatja meg, milyen sötétség uralkodik benne. Kényszerítettem magam, hogy egyenes gerinccel álljak vele szemben. Ángel mellettem, teste ragadozó, arca olvashatatlan. Egymás kezébe kapaszkodva álltunk, alattunk az ősi védőbástyával. Körülöttünk energia zizegett, láttam az Ángel testére feszülő páncélt, fején izzó sisakot. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy magamra nézzek, vajon hasonló volt-e rajtam is. 

– Látnom kellett – mondta lágy hangon, mintha nem megölni jött volna. Fitymálva méregetett bennünket. – Nem tűnsz különlegesnek. Szerencséd volt, ennyi. Kárnak pazaroltam rád az időm. – Félelmetes mosoly jelent meg arcán. – Ha már itt vagyok, ha már ennyi gondot okoztál, úgy fair, ha cserébe adok valamit. – Ángel jeges tekintettel méregette, a félelem kiszorította a levegőt belőlem.

– Nem! – kiáltottam, erősebben szorítottam párom kezét, magam sem tudom, mire értettem, mi ellen tiltakoztam. 

A törékeny szőkeség arca még gonoszabbá torzult, ahogyan egyik kezét Ángel felé nyújtotta. Megmozdult alattunk a föld. Aya zavarodottnak tűnt egy pillanatra. 

– Nem teheted – szólt egy határozott férfihang, és jobbról megláttam dr. Narát, édesapámat. Egyetlen pillantást vetett ránk, azután minden figyelmét Ayára fordította. 

Az erdőben idegen hangok hallatszottak, hirtelen mindenfelől emberek, vagyis tiyamik sétáltak felénk. 

– Lelepleződtél. – Balról Achan Shpresa állt szétvetett lábakkal, maga a rendíthetetlen nyugalom. 

– Nem bánthatod őket. – Egy fiatalabb és bizonytalanabb hang, Aaroné. 

A tiyamik közelebb értek, körbe álltak bennünket. Aya leeresztette kezét, de arca ugyanolyan maradt. Gonosz és számító. Továbbra sem ígért semmi jót. Hangosan felnevetett, tovább őrölve az idegeimet. Madarak riadtak fel a hangra, és majmok válaszoltak rá izgatottan. Aya könnyedén játszani kezdett nyakláncával, az ujjai köré tekerte, majd leeresztette.

– Ccc – ingatta a nő a fejét, szőke haját ismét láthatatlan szél libbentette. – Szeretem a lelkesedést, de egy nagyon fontos dologról megfeledkeztek drágáim, a medál a nyakatokban hozzám köt benneteket, nem csupán védelem számotokra, általuk, Úrnőtök vagyok! Ez – emelte fel a nyakláncának néhány szálát – ti vagytok, önként adtátok nekem az irányítást. Így még jobb lesz, nézhetem, ahogy puszta kézzel széttépitek őket. – Valós félelem jelent meg édesapám arcán, amit az aya mondott, igaz volt. – Amint végeztetek, eldöntöm majd, csak kitörlöm az emlékeket a fejetekből, vagy folyékony állagúvá teszem az agyatokat, esetleg elrendelem, hogy puszta kézzel esettek egymásnak. Ez az ötlet tetszik leginkább. A legutolsó, aki életben marad, abban a megtiszteltetésben részesül, hogy én ölöm meg! Hogy tetszik?

A tiyamik idegesen mocorogtak, éreztem félelmük, és az egész rettenetesen feldühített. Senki sem érdemel ilyen véget! Talán nem vagyok méltó ayának lenni, de ezek a személyek ettől a nőtől csakis jobbat érdemelnek. Szabadságot, egyenlőséget, nem pedig egy szipolyt, aki kihasználja őket. A föld megremegett, olyan volt, mint egy szívdobbanás, mintha csak válasz lett volna a gondolataimra. Már nem csak egy régmúlt város szellemvilága vett körül, hanem tiyamik, akiket szerettem és olyanok, akik törődtek velem annyira, hogy eljöttek ide, még akkor is, ha sejtették, az aya nem adja majd magát könnyen. Nem is értem jöttek. Inkább az igazság nevében. Az obeliszk ismét helyeslően dobbant.

– Jó trükk, csak hiábavaló! – Aya felemelte a kezét Ángel felé, marokba szorította, és valamit bizonyosan várt, de semmi sem történt. Lefagyott arcáról a mosoly.

– Nem tőled kaptunk medált, Aya – mondtam halkan, és már értettem mi a dolgom. Lehunytam a szemem. Ángel elengedte a kezem. Ismertem az érzést, ami a gerincemen kezdett felfelé mászni, csak sosem volt módomban így megfigyelni, ahogy a hang készült megszületni bennem. A pillanatban, amikor nem voltam Opal Lovejoy, megszűntem az a lány lenni, eltűnt minden határ. A népem velem volt, végig velem volt, egy akarattal. Kinyitottam a szemem. – Minden tiyami a maga ura – morajlott ki a számon.

Az utolsó hang összekeveredett az aya tiltakozó kiáltásával, ami sikolyba fordult, amint a nyaklánca szétmállott a nyakában. Apró, csillogó szemcséi kavarogva tartottak felém, ahogyan a többiek medálja is, kivéve a hármat, ami Ángel és az én nyakamban volt. Mind a föld alá szivárgott, pont ahol álltunk. A levegő hamarosan megtelt még több csillámló arany porral. 

Ketten lefogták a hatalommániás nőt, aki továbbra is őrülten visítozott. Édesapám megindult felém. Égett a fülem a szégyentől, amiért hazudtam nekik. Egyetlen panasz vagy számonkérés sem hagyta el a száját, csak szorosan magához ölelt. 

– Jól vagy. – Csupán ezt sóhajtotta a fülembe, nem is kérdésként. 

Mire felnéztem, Shpresa és Aaron is mellettünk álltak. Neheztelve néztek, de egyikük sem szidott le. Hozzájuk léptem, és ők is magukhoz szorítottak. Erősebben éreztem velük a kapcsolatom, mint valaha. 

– Honnan tudtátok? – merészkedtem megkérdezni tőlük.

– Szerda este mindannyian megéreztünk, és édesapád tehetséges kopó – kezdte Aaron.

– Olyan volt, mintha egy zsinóron húznál magad felé, nem volt nehéz – folytatta dr. Nara. 

– Pont időben érkeztünk ahhoz, hogy lássuk a győzelmed, és haszontalannak érezzem magam – szólt hozzá Shpresa is.

– Talán nem lett volna győzelem, ha nem látlak benneteket. Ti emlékeztettetek arra, hogy nem csak rólam van szó – mosolyogtam kicsit erőtlenül.

– Mégis mi lesz ezzel a rengeteg arannyal, amit itt a föld elnyel? – érdeklődött Shpresa.

Válaszul felemeltem a saját medálom, mellette apámé. Kikapcsoltam a láncom, hogy átadjam neki az övét.

– Ez az enyém, de… más – mondta, ahogy a medált forgatta a kezében.

Bólintottam. 

– Ne kérdezzétek, hogyan kötöttünk itt ki, a lényeg az, hogy amint megtaláltuk ezt a helyet, a medál porrá vált, beszippantotta a föld, ahogyan láthatjátok, de vissza is kaptam, mellette két újat. Fogalmam sem volt, hogy ezek másmilyenek, egészen az utolsó pillanatig. Bárminemű hála azt az erőt illeti, ami bennem van. Pontosabban: megmutatkozott rajtam keresztül. Mindenki szabad, semmi szükség ayákra! 

Talán okoskodtam volna még, de többen is felmordultak, egy-két kiáltás is felhangzott. Körbenéztem, hogy mi lehet a gond, de a tiyamik csupán az új medáljuk megérkezésén csodálkoztak. A csillámló örvény kitartóan fogadta az újabb nyersanyagot, csak, hogy minden tiyami felszabadulhasson. Az új medálok tulajdonosai egyre közelebb lépkedtek hozzánk, és legnagyobb döbbenetemre letérdeltek elébem. Végül mindenki csatlakozott hozzájuk, tiltakozásom ellenére, Ángel is. Lehajtották a fejüket. Egyszerre és áhítatosan hangzott fel:

– Aya.

Megtaláltam a sorsom, elveszítettem Opal Lovejoyt közben. Én vagyok Aya, a tiyamik új királynője, aki felszabadította őket. Már tényleg csak arra kell rájönnöm, hogy ez mit is jelent!