Aya 41. fejezet

Marisol hatalmas szemeket meresztett ránk, ahogy egymásba kapaszkodva álltunk Ángellel édesanyja lakásának ajtaja előtt. Az asszonyt szótlanná tette a látvány. Oka éppen volt rá. Úgy tudta, halott vagyok, a fia pedig egy link bűnöző, aki szó nélkül lelépett, csak isten tudja, hova. Ehhez képest most együtt jelentünk meg nála, egyértelműen összetartozva. 

– Jézus Krisztusom! Kék a hajad vége! – kiáltott fel, és zokogva a nyakamba ugrott. Ezután is beszélt, de olyan hadarva mondott köszönetet a szenteknek, hogy nem értettem. Könnyek homályosították a tekintetem, mégis muszáj volt felnevetnem. Annyi mindent mondhatott volna, nem hittem el, hogy a hajammal kezdte. 

Elengedett, és a lesütött tekintetű fia felé fordult. Ángel szégyenlősen rápillantott. Idegesen az egyik lábáról a másikra állt. Marisol anyaian fejbe suhintotta, mielőtt őt is a karjaiba vonta. 

Az érzelgős találkozás után bementünk hozzá. Azonnal étellel igyekezett traktálni bennünket, de elutasítottuk. Egymás mellé ültünk a kanapéra. Ángel keze a combomon.

– Csak azt tudnám, melyikőtök mentette meg a másikat! – ingatta fejét Marisol, miközben leült velünk szemben a virágmintás fotelba. Illett a színes lakás többi részéhez. Annyira tarka volt, hogy az már jól nézett ki.

Ángel mosolyra húzta a száját, és gyöngéden figyelte anyját.

– Leginkább Ángel csinálta a mentést – mondtam meg az igazat.

– Kivéve, mikor a lelkemről van szó, mert azt, hogy még mindig megvan, édesanyám, csakis Opalnak köszönheted! – toldotta meg a fiú, és ezzel melengette a szívemet. 

– Mégis hol voltatok elveszve? Hogy merészelsz meghalni? Képesek voltatok engem így a sötétben tartani? Mi történt Tony Garzával? Hová tűnt Opal anyja? Az őrületbe akartatok kergetni? – Marisol visszatalált önmagához, és mi ketten egymásra mosolyogtunk. – Ne merészeljetek ti ketten szövetséget kötni ellenem! Ez mégis mióta tart? – mutatott Ángel egyértelműen birtokló kezére rajtam. – Mit titkoltok még előttem?

No, ez az utolsó volt a legnagyobb falat, aminek a megválaszolására Marisolnak még várnia kellett. 

– Guatemalában voltunk, mert én bajba kerültem, és Ángel segített. – Igaz volt, még ha csak egy része is az egésznek. – Ha esetleg nem mondtam volna, találkoztam a valódi apámmal, aki orvos, és segített anyát elhelyezni egy magánklinikán, ahol jobban tudnak törődni vele. Ezután hozzá megyünk. Ami bennünket illet… – Ángelre néztem. Mióta is? Rám mosolygott.

– Szerelmes vagyok belé, mióta megláttam. – Nekem mondta, nem is az anyjának. 

– Hazug! – nevettem.

– Jól tudod, hogy nem hazudok – mondta csöndben, és igaza volt. A felfedezés megdöbbentő volt. Ángel Garza szíve már évek óta az enyém volt, ahogyan én sem szabadulhattam tőle. 

– Nekem időbe telt, míg rájöttem. – Elpirultam, ahogy eszembe jutott, mennyire elszúrtam vele néhányszor a dolgot. Ángel hozzám hajolt, röpke csókot nyomott a számra. 

– Guatemala?! – zökkentett ki bennünket Marisol, aki egy kis fáziskéséssel reagált a hallottakra. Reméltem, hogy Tony Garzára többé nem kérdez rá, mert a maffiózó a történtek óta kómában feküdt. 

– Szép ország. – Jól tudtam, ahogy Ángel is, hogy Marisol erre bele fog kezdeni anyaországának dicsőítésébe. 

Mégis mindketten jó gyerekek módjára ültünk Marisol kanapéján, mintha mi sem lenne ettől természetesebb, mint mi ketten, együtt hallgatjuk a drága asszony áradozását. 

A kicsi kék kocsimmal totyogtunk Los Angeles rettenetesen forgalmas 110-es autópályáján, de ez sem esett nehezemre. Zenét hallgattunk, mint más átlagos emberek. Azonban nem tagadhattam, közben a körülöttem áramló erővonalakat figyeltem. Az erősebb hullámokon végighúztam az ujjam. és kis rezgéseket okoztam rajtuk. 

– Fogadok, hogy olyan dolgot művelsz, amit én még fel sem foghatok – szólalt meg Ángel, a volán mögül.

Megrántottam a vállam. Régi szokás.

– Semmi különös, hamarosan látni fogod a hullámokat. Legtöbbjük emberi füllel nem hallható hang, vagy szemmel nem látható fény, vagyis, mindkettő. Ártalmatlanok, ezért is merek beléjük nyúlkálni. A dolgok bonyolult módon összetartoznak. A lényeges erővonalak statikusak, nem mozdíthatom meg őket csak úgy.

– Vagyis, ha jól értem, egy kis energiádba kerülne megmozdítani őket – nézett rám a szeme sarkából gyanakvóan, és elnevettem magam. Túl jól ismert. 

– Igen, úgy gondolom, de ez nem jelenti azt, hogy akarom is! De ilyen munka vár ránk. Az előkészítés háttérmunka lesz – Bólintott, és nem kérdezett. Már felhozta kétszer a témát, és nem árultam el neki semmit. Megsértődött. – Elbúcsúzunk egy időre Los Angelestől. Azt remélem, velem tartasz. 

– Sértegetsz? – Egy irritált pillantást vetett rám. – Opal, itt az ideje, hogy megértsd, nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen! – vigyorgott végre.

– Van a Szigeten néhány dolog, amire szükségünk van, és amit meg kell tanulnom, ahogyan neked és a többieknek is. Nem ugorhatunk ebbe bele felkészületlenül. A többi tag talán ott vár rám, ha nem, kénytelenek leszünk felkutatni őket.

– Úgyse szeretek unatkozni – mondta, miközben bekanyarodtunk egy barna kockaépület elé. Három emelete volt, rendezett park vette körül. 

Apám a bejáratnál várt bennünket. A tiyami klinika otthonos volt, társalkodó személyekkel a folyosón, karosszékekben ülve teáztak, kávéztak, aprósüteményt ettek. Egyes szobák ajtajai nyitva voltak, sok helyről hallatszott beszélgetés, nevetés, zene. A hely inkább egy nagy családi háznak tűnt, nem egy egészségügyi intézménynek.

Anyám szobája sem volt hagyományos értelemben kórházi. Rendes ágy volt benne, most dísztakaróval volt letakarva, selyemhuzatú díszpárnák rádobálva. Az ablaknál kerek asztal, mellette két fotel. Egyikben ő ült. Nagyon rövid haja jégszőke, sminkje tökély. 

Rezignáltan vette tudomásul a jelenlétem. Több hónapja nem látott, ha igaz, gyászban volt. Cael szerint Thomas Lovejoy meglátogatta egyszer, hogy elmondja, hogyan haltam meg. 

Ángel és az édesapám is mellettem állt. Anyám könnyes szemmel gyorsan pislogott. Leszegte fejét.

– Thomas igazán elmondhatta volna az igazságot. – Gyenge hangja rekedt volt. – Elhitette velem, hogy meghaltál, pedig csak nem akartál látni! 

Úgy néztem kicsiny alakjára, mintha először látnám. Kirajzolódott előttem a kettőnk közötti kapcsolati rendszer vonalai, a saját teste körüli mező. Most először láttam ilyet. A szíve előtt mintha egy örvény lett volna, elmosódott, zavaros, mint egy felzavart pocsolya. Nem kellett értenem hozzá, hogy tudjam, ennek nem ilyennek kell lenni.

– A legrosszabbat feltételezed rólam. – Indulat nélkül szólaltam meg. 

– Látom, teljesült a kívánságod – bámult Caelra, de más megjegyzést nem tett.

– A betegágyad mellett találkoztunk, ha érdekel. A kezedet fogta, amikor eszméletlenül feküdtél. Neki köszönhetjük, hogy most itt vagy, és úgy látom, sokkal jobban – léptem közelebb, hátam mögött hagytam a két férfit. 

Anyám agresszíven legyintett. A lyuk a mellkasa előtt nőtt, és még zavarosabb lett.

– Mi ez? Öregek otthona? Elfekvő? Semmi mást nem csinálunk, csak beszélgetünk, olvasgatok. Na, legalább jól főznek! – Remegő kézzel elsimította blúzának nem létező ráncait. 

– Ez egy klinika, Alexandra. – Cael is közelebb lépett. – A kemoterápia még inkább tönkretette a tested, de ami igazán sebesült, az a lelked. Ha nem gondozod, sosem leszel jobban. 

Anyám gyilkos pillantást lövellt felé.

– Azt akarták, hogy fogadjak örökbe egy kutyát vagy macskát! Milyen klinika az ilyen? – bosszankodott.

– Alternatív – sóhajtottam. 

Felindultan hozzáléptem, mert számomra vált fájdalmassá a szenvedése. Letérdeltem elébe, hogy a szemünk egy vonalban legyen, és megragadtam mindkét kezét. 

– Egy fekete lyuk van a szíved helyén – fakadtam ki és anyám elsápadt. – Szeretsz szenvedni, Alexandra, de meg fog ölni! Érted? Kiéhezteted a szíved, felzabálja önmagát, hogy energiához jusson. 

A kezem melegedni kezdett, a tenyerem bizsergett. Anyám próbálta kiszabadítani magát, de erősebben szorítottam. A tekintetét sem engedtem.

– Ki vagy te? – suttogta előrehajolva. 

– Aya vagyok, a tiyamik uralkodója. – Jött mélyről a válasz, igazibb, mint bármikor. – Itt meggyógyítanak, ha hagyod. Nem tartozom érted felellőséggel, csakis te tehetsz magadért. Szeretlek, mert az anyám vagy, életet adtál nekem. Ezért hálás vagyok neked, ahogyan a sok leckéért is, amit tanítottál. 

– Milyen leckék? Miről beszélsz? – döbbenete nőtt.

– Milyen az, amikor nem rendelkezhetsz magad fölött, milyen az, ha lehetetlen feltételekhez szabják a szeretetet, ha kiskanállal mérik az odafigyelést és megértést. Értékelni tudom, amit most kapok, és átérzem mások béklyóit. Jó anya voltál, Alexandra, köszönöm! 

Édesanyám nagyokat nyelt. Felálltam mellőle.

– Hová mész? Kivel? Ezzel a bűnözővel? – mutatott remegő ujjal Ángelre. – Mutasd ki a hálád azzal, hogy tiszteled magad azzal, hogy hozzád illő partnert választasz! 

Mosolyogva a fejemet ráztam.

– Négy évig rúdtáncosként törlesztettem a tartozásaid, és tartottam el magunkat. – Anyám arckifejezése megfizethetetlen volt. – Pont összeillünk – ezzel Ángelbe karoltam. – Ángel visszautasíthatatlan munkaajánlatot kapott külföldön – technikailag igaz! – Egy hónap múlva indulunk. 

Erre édesapám felvont szemöldökkel nézett rám. 

– Ugyanott Caelt is várja egy hasonló pozíció – vigyorogtam rá, úgy fordulva, hogy anyám ne lássa. Dr. Nara vette az utalást, és mosolyogva bólintott. – Rengeteg közös munka vár még ránk. 

– Ne nevetess! – Alexandra Lovejoy rosszindulata nem ismert határokat. Nem voltam biztos benne, hogy valaha is, bármi meg tudná változtatni. Akarja-e egyáltalán? 

– Még egyszer: köszönöm. – Meghajoltam előtte. 

– Köszönöm Alexandra, ezt a fenséges ajándékot, Opal a legcsodálatosabb gyermek, akiről egy édesapa álmodhat! Köszönöm! – Cael is meghajolt előtte, és anyám elpirult. Szégyenében-e vagy a dühtől, nem voltam benne biztos.

– Köszönöm, asszonyom, először a magam nevében, hogy a világra hozta Opalt, a szerelmem, és köszönöm a tiyamik nevében is, hogy elhozta a népnek azt, amire oly nagy szüksége volt. Ajánlom, hogy harcoljon az életéért, akkor személyesen is láthatja majd, miről beszélek. – Ángel is meghajolt, azután hármasban kivonultunk, magára hagyva megnémult édesanyám. 

– Akkor már megvan a terv első lépése – fordult felém édesapám. 

– A Szigetre megyünk, és onnan elkezdődik. Eleinte minden rajtunk múlik. Tanulnom kell, és kivárni az erőm kiteljesedését, valamint, ahogy Ángelnek is mondtam, még hiányérzetem van. Nem mindenki jelentkezett, akiket az erőm megszólított az obeliszknél. Előfordulhat, hogy olyanok is vannak közöttük, akik még nem is tudják, ők tiyamik. Ez lesz az első lépés. Mindenkit összeszedni, aki szükséges.

– Máris úgy beszélsz, mint egy vezető. Ez tetszik – mosolygott apám. 

– Itt volt az ideje – ölelte át derekamat Ángel.

Sóhajtottam, ahogy kiléptünk az épületből. 

– Még meg is unod a parancsolgatásaimat! – figyelmeztettem. 

Elbúcsúztunk édesapámtól, és beültünk az autóba. Úgy tűnt, Ángel tudja, hová tart. Rákérdeztem. Hamiskásan mosolygott.

– Talán Shpresát is értesíthetjük a terveidről.

Elnevettem magam.

– Miért nem mondod ki nyíltan, hogy sztriptíz bárba akarsz menni! – bokszoltam a karjába.

– Az igazat megvallva, annak idején elmulasztottam a műsorszámod, és kértem tőle egy szívességet. Azt mondta, hogy a közönség már így is hiányolja Hot Ice produkcióját.

– Ugye csak viccelsz? – nevettem. – Azt akarjátok, hogy rúdtáncoljon a tiyamik királynője?

– Bizony, azt! – mondta, és a combomba markolt. – Utána pedig elcsábítja a testőrét.

– Hm, úgy tűnik, míg én a világ megmentését tervezgettem, te sem voltál rest! 

Mindketten hatalmasat nevettünk. 

Még egy éjszakára visszavedlettem. Hot Ice-ként elcsavartam az egyébként rettenetesen tiltakozó szexi bőrkabátos testőröm fejét, és egyikünket sem érdekelt, hogy a többi táncos lányt közben kizártuk az öltözőből. Shpresa úgy tett, mint aki dühös lenne. Értékeltem a műsorát. Az irodájában meghívtam a Szigetre, és ő igent mondott.

Az Abano testvérek is belegyeztek, hogy velem tartanak. Az ő gépük vitt valamennyiünket a tiyamik szentélyként tisztelt menedékébe. 

Ó, hát fogalmam sem volt, mibe kezdtem!